A tizennégy nádi

Mi az a nádi

A nádi szó az áramlást jelentő szanszkrit tőből ered, és a hagyomány a folyókra, erekre vagy csövekre, valamint az érverésre éppúgy használja, mint ezekre a belső csatornákra. A finomtestről szóló szövegekben a nádi úgy szállítja a pránát, ahogyan az erek a vért, a csakrák pedig ott találhatók, ahol a legfontosabb csatornák keresztezik egymást.

A feltételezett csatornák száma hatalmas és forrásonként eltérő. A Shiva Samhita 350 000-et említ. A Goraksha Shataka és a későbbi tanítások túlnyomó része 72 000-ről beszél. Mindkét hagyomány tizennégy néven nevezett csatornára szűkíti ezt a kört, és ebből a tizennégyből három hordozza a teljes gyakorlati hagyományt.

A három legfontosabb csatorna

A Szusumna a gerinc tengelyében fut a gerincoszlop tövétől a fejtetőn lévő nyílásig. A források szerint alapállapotban zárva van. A hatha jóga szinte valamennyi eleme, a zárak, a légzésvisszatartások és az ászanák mind ennek megnyitására irányulnak.

Az Ida és a Pingala a központi csatorna körül tekeregnek, minden energiaközpontnál keresztezik egymást, majd a bal és a jobb orrlyuknál érnek véget. Az Ida hold jellegű, hűsítő és befogadó. A Pingala nap jellegű, hevítő és cselekvő. Váltakozásuk nem csupán metafora: a legtöbb embernél az orr légáramlása a nap folyamán természetes módon vándorol az egyik oldalról a másikra. A jógahagyomány jóval azelőtt épített légzőgyakorlatot erre a megfigyelésre, hogy az élettan nevet adott volna a jelenségnek.

Amikor a két oldal egyensúlyba kerül, a hagyomány szerint megnyílik a Szusumna. Ez a logikai alapja a nádi sódhanának, a váltott orrlyukú légzésnek, amely a legszélesebb körben tanított pránájáma.

Miért tér el a tizenegy csatorna leírása

A fennmaradó tizenegy csatornát a Shiva Samhita, a Gheranda Samhita és ezek kommentárjai sorolják fel, a listák azonban nem fedik egymást. Az Alambusha az egyik forrásban a szájban, a másikban a végbélnyílásban ér véget. A Yashasvini egyes helyeken a bal fület, másutt a bal nagylábujjat éri el. A Pusha és a Payasvini a kézirattól függően felváltva kapcsolódik a jobb fülhöz.

Az egyes csatornáknál a leggyakrabban idézett végpontot adjuk meg, a fontosabb eltéréseket pedig külön megemlítjük. Ez a különbség nem a források hibája, hanem eredeti rendeltetésük bizonyítéka: különböző mestervonalakból származó gyakorlati feljegyzések gyűjteményei ezek, amelyeket soha senki nem próbált mesterségesen egységesíteni.

Egyetlen lista, kétféle logika

Ha újra áttekintjük a tizenegy csatornát, világos mintázat rajzolódik ki. Az egyik csoport az érzékszervek szerint rendeződik: a Gandhari és a Hastijihva a szemekhez, a Pusha és a Payasvini a jobb fülhöz, a Shankhini vagy a Yashasvini a bal fülhöz, a Saraswati pedig a nyelvhez fut. A másik csoport a köldök alatti működésekhez kötődik: a Kuhu a nemi szervekhez, a Varuni a testnedvekhez, a Vishvodhara a köldök tájékához, az Alambusha pedig valahol a száj és az emésztőrendszer túlsó vége között helyezkedik el.

Az érzékszerveket követő táblázatok rendezettebbek, ami rendszerint későbbi szerkesztésre utal. Bármelyik felosztást követi is egy adott forrás, a tizenegy csatorna feladata közös: a pránát a központi tengelyből eljuttatni azokhoz a pontokhoz, ahol a test kapcsolatba lép a külvilággal.

A három csomó

A Szusumna nem válik azonnal akadálytalanná csupán azáltal, hogy a két oldalsó csatorna egyensúlyba kerül. A szövegek három granthit, azaz belső csomót jelölnek meg a mentén: a Brahma-granthit a gyökérnél, a Visnu-granthit a szívnél és a Rudra-granthit a szemöldökök között. Mindegyik olyan akadályt jelöl, ahol a gyakorlás könnyen elakad, és a lélektani magyarázatok szerint mindegyik egy-egy ragaszkodási mintát tükröz: a biztonsághoz, a személyes hatékonysághoz, végül pedig magához a belső felismeréshez való kötődést.