A Tarot

Játék, mielőtt orákulummá vált volna

A Tarot szórakoztató kártyajátékként indult. Az 1430-as és 1440-es években az észak-itáliai udvarokban olyan gazdag családok, mint a milánói Visconti és Sforza dinasztia, kézzel festett trionfi (triumfus vagy adu) paklikat rendeltek egy olyan ütésvivő kártyajátékhoz, amely nem állt messze a modern bridzstől. A legrégebbi fennmaradt kártyák, mint például a Yale Egyetemen őrzött Visconti di Modrone pakli, a papír vízjelei alapján 1437–1442-ből származnak. Ezek igazi luxustárgyak voltak: az aduk és udvari lapok hátterében aranyfüst, a számozott lapok mögött ezüst csillogott, a figurák pedig az uralkodócsaládok tagjait ábrázolták a kor divatja szerint. A fennmaradt darabok kopása mutatja, hogy keverték és játszották velük, nem csak díszként tartották őket.

A paklit ma is meghatározó, két részre osztott szerkezet a kezdetektől jelen volt. Négy szín (kelyhek, kardok, botok és érmék) hordozta a mindennapi lapokat, felettük pedig egy 21 számozott aduból és egy számozatlan Bolondból álló készlet foglalt helyet. Ezekből az adukból lettek a Nagy Arkánumok; a színes lapok a Kis Arkánumok. A legkorábbi fennmaradt teljes, 78 lapos pakli, a Sola Busca, már különleges, alkímiai képi világot hordozott, amely messze túlmutatott egy kártyajáték keretein.

Hogyan vált a társasjátékból jóslás?

A kártyajáték Franciaországban alakult át jóslási eszközzé. 1781-ben Antoine Court de Gébelin lelkész közzétett egy terjedelmes történeti munkát, amelyben azt állította, hogy a kártyák az ókori egyiptomi bölcsesség utolsó fennmaradt töredékei, a századokon át öröklődött elveszett "Thoth könyve". Az elméletre nincs semmilyen bizonyíték, de az európai egyiptománia lázában érkezett, és gyökeret vert. Ugyanebben az időszakban az okkultista Jean-Baptiste Alliette — Etteilla álnéven — elkészítette a kártyaolvasás egyik első kézikönyvét: rögzítette az egyes lapok jelentését, meghatározta a kirakási módokat, és bevezette a fordított lapok olvasásának gyakorlatát. Közös hatásukra a kártyajáték a jövőmondás eszközévé vált.

Az Arany Hajnal és a Rider–Waite–Smith pakli

A pakli a viktoriánus Angliában érte el a leginkább rendszerezett formáját. Éliphas Lévi korábban már összekötötte a 22 adut a héber ábécé 22 betűjével és a kabbalisztikus Életfa 22 ösvényével. A Londonban 1888-ban alapított Arany Hajnal Hermetikus Rendje (Hermetic Order of the Golden Dawn) ezt a felvetést a megfelelések teljes hálójává fejlesztette. A teljes 78 lapos paklit ráillesztették az Életfára, és rögzítették a színek máig érvényes elemi rendszerét: Botok a Tűzhöz, Kelyhek a Vízhez, Kardok a Levegőhöz, Érmék a Földhöz. Minden szín az Ásztól a Tízesig terjed, majd négy udvari lap követi.

Ez a szigor új képi világot kívánt. 1909-ben az Arany Hajnal tagja, Arthur Edward Waite és Pamela Colman Smith illusztrátor megjelentette a Rider–Waite–Smith paklit. Waite felcserélte az Erő (VIII) és az Igazságosság (XI) számozását, hogy az aduk illeszkedjenek a zodiákushoz. Colman Smith valami még maradandóbbat alkotott: minden Kis Arkánum lapot teljes emberi jelenetként illusztrált ahelyett, hogy puszta szimbólumelrendezés lett volna, így a Kardok Nyolcas vagy a Kelyhek Tízes egyetlen pillantással megérthető. Ez az egyetlen döntés az elvont okkult rejtvényt történetmesélő eszközzé alakította, és ezért szolgál az RWS pakli alapvető hivatkozási pontként a Tarot Akadémia egészén.

A Bolond útja

Sorrendben olvasva a Nagy Arkánumok egyetlen történetet mesélnek el. Eden Gray író az 1970-es években A Bolond útjának nevezte el ezt a folyamatot. A 0-s számmal jelölt Bolond kilép a szakadék széléről egy új ciklusba, és a lapok három hetes csoportján halad át. Az első hét lap a személyiség kibontakozását ábrázolja a Mágussal, a Főpapnővel, a Császárnővel, a Császárral és a Főpappal. A második szakasz a krízisen és az árnyékon át fordul befelé, a Szerencsekeréktől a Halálon és az Ördögön át. A harmadik szakasz az újjáépítésről szól: a Torony összeomlásától a Csillag reményén át vezet a Világ lapjáig. Joseph Campbell ugyanezt a mintát ismerte fel a mitológiában, és a Hős útjának nevezte.

A modern pakli: projekció és terápia

A huszadik században az okkult váz meglazult, és a helyét a pszichológiai értelmezés vette át. Carl Jung a kártyák vonzerejét nem titkos varázserővel, hanem a kollektív tudattalan archetípusaival magyarázta. A világi olvasók számára a pakli közelebb áll egy Rorschach-teszthez: 78 nyomtatott kép, saját erő nélkül, amelyek azért hasznosak, mert a többértelmű, rezonáló kép arra hív, hogy saját helyzetedet vetítsd rá. Egyre több terapeuta használja a tarot-t ugyanígy, olyan vizuális szókincsként, amely segít az ügyfélnek megnevezni egy érzést, biztonságos távolságban tartani és beszélni róla. Értéke minden esetben a kártyavetőnél van, nem a kártyánál.

Ugyanezzel a nyitottsággal könnyű visszaélni is. A közösségi platformokon a rövid "kollektív olvasatok" a Barnum-hatásra építenek: arra az emberi hajlamra, hogy az általános, homályos megállapításokat saját magunkra vonatkoztassuk. A tapasztalt kártyavetők, ezoterikusok és világiak egyaránt, hajlamosak a kérdéseket befelé terelni: kevésbé arra, hogy "visszatér-e", és inkább arra, hogy "mit vetítek erre ki, és mit akarok valójában". Így válik a tarot a leghasznosabbá: kristálygömb helyett megbízható tükörként.