A hét fő csakra és további öt

Mi a központ?

Mindegyik központ egy-egy olyan pont a test tengelye mentén, ahol a belső gyakorlás összpontosul. A középkori szövegek lótuszként írják le őket: adott számú szirommal, minden szirmon egy-egy szanszkrit betűvel, középen egy magszótaggal, egy elemmel, egy hordozóállattal és egy uralkodó istenséggel. Mindez nem puszta díszítés. A szirmok száma alapján tájékozódik a gyakorló, hogy melyik központnál tart, a betűk pedig szerkezetet adnak a mantrázásnak.

A legtöbben a hetes felosztást tanulják meg. A szövegek általában hat központot említenek, mivel a szahaszrárát külön számolják, minthogy az kívül esik a sorozaton, nem pedig annak csúcsát alkotja. Ez a megkülönböztetés megmaradt a legtöbb szanszkrit forrás megfogalmazásában is: shat-chakra, vagyis a hat kerék, valamint a felettük lévő ezerlevelű lótusz.

Régi és új megfelelések

Az elemek sorrendje a különböző forrásokban megegyezik: föld, víz, tűz, levegő és tér (éter), majd két további központ az elemeken túl. Ugyancsak állandó a szirmok száma, amely az alsó hat központban éppen ötvenet tesz ki, pontosan egyet-egyet a szanszkrit ábécé minden egyes betűjéhez. Változatlanok a magszótagok is: LAM, VAM, RAM, YAM és HAM.

A színek esetében körültekintésre van szükség, mert a szövegek két különböző síkot írnak le, a modern listák pedig egy harmadikat. Minden központ jantrája, vagyis az elemet hordozó geometriai forma rögzített színű: a föld sárga négyzet, a víz fehér félhold, a tűz vörös háromszög, a levegő füstszínű hexagram, a tér pedig fehér kör. A szirmok színe ettől teljesen elkülönül: karmazsinvörös a gyökérnél, cinóbervörös a szakrális központnál, esőfelhő kékesszürkéje a köldöknél, újra cinóber a szívnél, füstös lila a toroknál és fehér a szemöldökközpontnál.

A szivárványszínek rendszere egyik hagyományos leírással sem egyezik. A vörös, narancs, sárga, zöld, égszínkék, indigó és ibolya sort a huszadik században állították össze úgy, hogy a hét központot a fényspektrum hét sávjához társították. Azért terjedt el, mert könnyen megjegyezhető és egyszerűen ábrázolható. Ugyanígy született a belső elválasztású mirigyekkel való párosítás is, amely C. W. Leadbeater 1927-es könyvéből és annak olvasóitól ered.

Az oldalakon mindhárom réteg szerepel, pontosan megjelölve, hogy melyik szinthez tartozik.

Nem egyetlen rendszer, hanem sokféle

Christopher Wallis és a tantrikus források más kutatói egy lényeges szempontot hangsúlyoznak: a szövegekben ezek a központok nem leíró, hanem előíró jellegűek. A leírások gyakorlási sablonokként kezelik őket, nem pedig feloldásra váró testi szervekként: olyan pontok ezek, ahová a gyakorló szótagot helyez el, istenséget jelenít meg képzeletben, és ahol a figyelmét megtartja. Ezért írnak elő a különböző hagyományvonalak eltérő számú központot: négyet, ötöt, hatot, kilencet, tizenkettőt vagy éppen huszonegyet, anélkül hogy bármelyik tévedne. A központok száma magát a gyakorlatot követi.

A buddhista tantra megőrzi az alapgondolatot, de szinte minden részletet megváltoztat. A tibeti vadzsrajána hét helyett öt kerékkel dolgozik, saját sziromszámokkal (harminckettő a koronánál, tizenhat a toroknál, nyolc a szívnél, hatvannégy a köldöknél, harminckettő a tövénél), a központi csatornát szusumna helyett avadhútinak nevezi, és a szívközpontot tekinti a tudat székhelyének a fej helyett. A köldökközponthoz kapcsolódó belső tűz gyakorlata, a tummó képezi Náropa hat jógájának alapját.

A nátha hagyomány ismét más megközelítést alkalmaz. Gorakhnath Siddha Siddhanta Paddhati című műve tizenhat ádhárát sorol fel: testi támaszpontokat a nagylábujjaktól és a bokától kezdve a gáton és a köldökön át a szájpadlásig, amelyek a földelést és a helyi koncentrációt szolgálják. Az ádhárák horgonyok, a csakrák kerekek. A kettő szétválasztása a korai irodalom egyik legvilágosabb megkülönböztetése.

Az öt kimaradt központ

A bindu, a hrit, a lalana, a manasz és a szóma nem marginális elemek. Szerepelnek a Hatha-jóga-pradípikában, a Siva-szamhitában és kommentárjaikban, és konkrét gyakorlatok épülnek rájuk: a khécsarí mudra a lalana elérését szolgálja, az odaadó bhakti-gyakorlat pedig a hrit központban gyökerezik. Azért koptak ki a közismert tanításokból, mert a hetes szám áttekinthetőbb, és mert a csakrákat nyugatra közvetítő teozófiai szintézis egy hétközpontú modellből indult ki.

Azért szerepelnek itt, mert egy olyan térkép, amely csak a legismertebb utakat jelöli, nem sokat ér.