Rúnajóslás

A valós helyzet

Egyetlen felirat sem említ kérdések megválaszolására szolgáló rúnahúzást. Nem tesz róla említést jogi szöveg. Egyetlen saga sem jelenít meg rúnajóslást, pedig az óészaki irodalom számos más jóslási szertartást részletesen elbeszél. Egyetlen régészeti leletet sem azonosítottak jóskészletként, és a feltárt rúnás tárgyak egyike sem fordul elő huszonnégy darabos csoportban.

A fennmaradt rúnás leletanyag emlékező, birtokkijelölő, kereskedelmi, személyes és olykor ellenséges természetű. Találunk köztük tulajdonjegyeket, kereskedelmi rovásokat, átkokat, szerelmi üzeneteket, trágárságokat, latin nyelvtani gyakorlatokat, valamint egy férfi panaszát, miszerint egy másik ember által vésett rúnák megbetegítettek egy nőt. Jósformulákat és jósjeleket viszont nem találunk.

Ez a helyzet puszta tényekre szorítkozva, és éppen erről hallgat a legtöbb rúnakönyv.

Mit írt le valójában Tacitus?

A történelmi jóslásra vonatkozó állítások szinte kivétel nélkül egyetlen forráshelyre támaszkodnak, ezért érdemes ezt a szöveget a saját szavaival, nem pedig átköltve megvizsgálni.

A Kr. u. 98 körül született Germania 10. fejezetében Tacitus leír egy germán jóslási eljárást: egy gyümölcstermő fa ágát levágják, vékony lécekre hasítják, jeleket (notae) rónak rájuk, majd véletlenszerűen egy fehér kendőre szórják őket. Közügyek esetén a pap, családi kérdésekben pedig a családfő imát mond, az égre tekint, és egyesével felvesz három lécet, amelyeket a korábban rájuk rótt jelek szerint értelmez.

Ez egy valós szertartás hiteles beszámolója, amely valóban figyelemre méltó. Három körülmény miatt azonban mégsem használható a rúnajóslás bizonyítékaként:

Az időpont. Tacitus 98 körül ír. A legkorábbi datálható rúnás emlékek nagyjából ezzel egyidősek vagy későbbi keletűek, a teljes futhark sor pedig csak 400 körül, a kylveri kövön jelenik meg először. Tacitus tehát olyan szokást mutat be, amely a rúnás írásbeliség kialakulásával egy időben, vagy még azelőtt zajlott.

A szóhasználat. A szerző a notae kifejezést használja, ami jeleket, jelöléseket jelent. Nem ír betűkről, noha a latin nyelvben tökéletesen megfogalmazhatta volna. Máshol ráadásul megjegyzi, hogy a germán férfiak és nők előtt ismeretlen a titkos írásbeli érintkezés, ami nehezen egyeztethető össze egy írásjelekre épülő jóslási rendszerrel.

A módszer. A leírt eljárás még szó szerinti értelmezésben sem felel meg a modern rúnajóslásnak. Három különálló falapocska felvételéről van szó egy kendőről, imát követően és az égre tekintve. Nem szerepel benne húzózsák, kirakási pozíciók, és nincsenek fordított jelentések sem.

A leírás a megjelölt falapocskákkal végzett germán jóslást támasztja alá. Azt semmiképpen sem igazolja, hogy a vikingek a futharkból jósoltak volna.

Az egyetlen történelmileg megalapozott tény

A mítoszrombolás mellett meg kell vizsgálni azt a valós tényt is, amely a hagyomány mélyén rejtőzik, és amely éppoly határozott megfogalmazást érdemel, mint a cáfolatok.

A rúnák a hangértékük mellett fogalmi, eszmei jelentést is hordoztak. Ez nem feltételezés, hanem régészeti valóság.

A Blekingében található stentofteni kő a Jera rúnát önállóan szerepelteti: itt nem a j hangot jelöli, hanem jó termést jelent. Ez egy fogalomként kiolvasott rúna, egy valódi emlékművön, amelyet maguk az írásrendszert használó emberek véstek be.

Az angolszászok ugyanezt tették. A fennmaradt egyetlen Beowulf-kézirat másolója háromszor írja le a ᛟ rúnát önálló fogalomjelként az eþel (örökség, haza) szó helyett egy olyan szövegben, amely egyébként teljes egészében latin betűkkel íródott. Ennek a másolói szokásnak külön szakkifejezése is van: begriffsrunen (fogalomrúnák).

A rúnaköltemények szintén azért jöttek létre, hogy minden egyes betűhöz hozzárendeljenek egy-egy fogalmat. Egy olyan ábécé, amelynek betűit marháról, jégesőről, jégről, szükségről, örömről és a sírról nevezték el, olyan írásrendszer, ahol minden jel fogalmi töltettel bír.

A jóslás nyersanyaga, vagyis a jelentést hordozó betűk megléte valós és dokumentált. Egyedül az hiányzik, ami bizonyítaná, hogy a rúnák korában ebből az alapanyagból bárki is jóslási orákulumot állított volna össze.

Honnan ered a modern gyakorlat?

A ma elterjedt módszer közvetlenül visszakövethető a forrásaihoz, és meglepően fiatal.

Ralph Blum, The Book of Runes (A rúnák könyve), 1982. Hatalmas példányszámban kelt el kerámialapkákból álló készlettel együtt, és ez a mű a mai rúnajóslás közvetlen előképe. Blum nem titkolta, hogy saját rendszert épített fel: módszerét nagymértékben a Ji Csingre és a tarot kirakási mintáira alapozta, és a rúnákat nem a hagyományos futhark sorrendbe, hanem saját elgondolása szerint rendezte el.

Ő vezette be az üres rúnát is, amelyet Odin rúnájaként, a megismerhetetlen vagy a sors szimbólumaként tálalt. Ez a jel semmilyen történelmi forrásban nem létezik. Minden üres lapka, amely a piacon kapható készletekben megtalálható, ebből az egyetlen könyvből ered.

Blum fellépésével párhuzamosan és utána indult el egy a történeti forrásokat alaposabban figyelembe vevő irányzat (különösen Edred Thorsson és Freya Aswynn munkássága az 1980-as években). Tőlük származnak azok az elemi, fa- és istenség-megfelelések, amelyeket ma a legtöbben ősi hagyománynak tartanak. Ezek a rendszerek koherensek és gondosan felépítettek, ám mindössze negyvenévesek, nem ezeréves múltra tekintenek vissza.

Mindezek mögött ott áll még Guido von List, aki 1902-ben tizennyolc rúnából megalkotta az Armanen-sort. Olyan jelentéseket rendelt hozzájuk, amelyek forrásmegjelölés nélkül mindmáig felbukkannak kézikönyvekben, és amelyek később a Völkisch mozgalom, majd a nemzetiszocialista jelképvilág részeivé váltak.

A fordított állások kérdése

Van egy olyan gyakorlati szempont, amely közvetlenül az írás jellegéből, nem pedig a kitalált hagyományokból következik.

A modern gyakorlat a legtöbb rúnához fordított (merkstave) jelentést társít. Az Idősebb Futhark huszonnégy rúnája közül kilenc azonban függőlegesen szimmetrikus, így fizikailag sem fordítható meg: Gebo, Hagalaz, Naudhiz, Isa, Jera, Eihwaz, Sowilo, Ingwaz és Dagaz.

Azok a könyvek és készletek, amelyek e kilenc betűhöz is rendelnek fordított jelentést, pusztán kitalációra támaszkodnak, mivel maga a forma ezt kizárja.

Van egy további buktató is. A Sowilo forgásszimmetrikus, de nem tükörszimmetrikus. Ha egy Sowilo a másik irányba néz, az nem fordított állású: egyszerűen a másik oldalra kanyarodik. Ezt fordított jelentésként értelmezni annyi, mint egy vésési változatot külön misztikus üzenetnek tekinteni.

Ez a weboldal kizárólag azoknál az Idősebb Futhark rúnáknál ad meg fordított értelmezést, amelyeknél a betűformának ténylegesen van iránya. A Fiatalabb Futharkhoz, a futhorchoz és az oghamhoz egyáltalán nem adunk fordított jelentést, mert a megfordítás egy Idősebb Futharkra szabott modern szokás, és kiterjesztése puszta önkény volna.

Érdemes-e rúnát olvasni?

Igen, ha valaki erre vágyik, és nincs miért mentegetőzni emiatt.

Ez az oldal ugyanezt az álláspontot képviseli a tarottal kapcsolatban is. A tarot pszichológiai célú használata a huszadik század fejleménye, amely egy tizenötödik századi kártyajátékra épült rá, és a gyakorlatban kiválóan működik. Attól, hogy egy módszer modern, még egyáltalán nem értéktelen.

A mai rúnaolvasás mellett szokatlanul erős alapanyag szól: huszonnégy vagy huszonkilenc betű valóban ősi nevekkel, amelyekhez valóban ősi versek kapcsolódnak a jószágokról, az időjárásról, a szükségről, a védelemről, az utazásról, az ajándékokról, a jégről és a sírról. Ez sokkal gazdagabb és kézzelfoghatóbb szókincs, mint amivel a legtöbb jóslási rendszer indul, ráadásul olyan dokumentált eltérésekkel teli hagyomány kíséri, amelyet érdemes behatóan tanulmányozni.

A józan tanács csupán ennyi: legyünk tisztában azzal, melyik rétegen állunk. Az a tény, hogy a Hagalaz jégesőt jelent. Az is tény, hogy az óangol versszak szerint a jég később vízzé válik. Az viszont, hogy a Hagalaz a belső átalakulás magva, egy modern értelmezés, méghozzá kifejezetten értékes megközelítés. De az az állítás, hogy a vikingek is így csinálták, történelmileg hamis.

Az első három megállapítás bőségesen elegendő az elmélyült munkához.