Mindennapi írástudás

Amit egy tűzvész napvilágra hozott

1955-ben hatalmas tűzvész pusztított Bryggenben, Bergen régi hanzarakpartján. Az újjáépítéshez mély ásatásokat kellett végezni a vízjárta középkori rétegekben, ahol a szerves anyagok elrothadás helyett épségben megmaradnak.

A földből mintegy 670 feliratos tárgy került elő, túlnyomórészt fapálcák a 12. és 14. század közötti időszakból. Ez a világ legnagyobb összefüggő rúnalelete, amely egyetlen lépésben megduplázta a mindennapi rúnaszövegek ismert korpuszát.

E pálcák szakmai megnevezése rúnakefli (rúnabotocskák): négyélűre faragott, néhány centiméter hosszú falécek, amelyek éleire rúnákat karcoltak. Olcsó, eldobható és újrahasznosítható használati tárgyak voltak, éppen ezért dobtak el belőlük rengeteget, és szinte egyetlen darab sem maradt fenn a nedves, oxigénmentes talajon kívül.

Ez rávilágít a régészeti mintavétel alapvető torzítására: a rúna korszak nagy részéből csak azt ismerjük, amit kőbe vagy fémbe véstek, egyszerűen azért, mert azok tartós anyagok. Bryggen megmutatja, mit véstek fába: mit írtak a hétköznapi emberek, amikor nem emlékművet akartak állítani.

Miről szólnak a feliratok

Túlnyomórészt üzleti ügyekről.

Jelentős részük tulajdonjelző biléta: zsákra vagy bálára kötött pálcika azzal az egyszerű szöveggel, hogy Þorkell tulajdona ez. A közös raktárban álló árut meg kellett jelölni, és a rúnapálca árcédulaként vagy címkeként szolgált.

Találhatók itt elszámolások és rovások: árumennyiségek, adósságok, nyugták és utasítások üzlettársaknak. Egy jól ismert pálcán egy férj arra kéri a feleségét, hogy küldjön neki pénzt; egy másik sört követel.

Szép számmal akad levelezés is: rövid üzenetek, amelyeket egyértelműen azzal a céllal fogalmaztak, hogy kézről kézre adják őket ugyanazon város lakói között.

Végül pedig olyan anyagok, amelyekről a népszerű könyvek hallgatnak: iskolai gyakorlatok, köztük egy rúnákkal lejegyzett latin mondat; imák és liturgikus töredékek, részben latinul; költeménytöredékek, köztük egy skaldi verssor; szerelmi vallomások latinul és óészaki nyelven; valamint tekintélyes mennyiségű vaskos tréfa és dicsekvés, némelyik annyira obszcén, hogy a korábbi tudományos kiadások inkább csak összefoglalták őket a szó szerinti fordítás helyett.

Egy pálcán pusztán a futhark kezdete szerepel kézgyakorlatként.

Mit cáfolnak meg ezek a leletek

Az az elképzelés, hogy a rúnák papi kasztnak fenntartott ezoterikus titkot képeztek volna, tarthatatlanná válik e leletek fényében.

Az írók között kereskedők, nők, inasok és a betűvetést gyakorló diákok egyaránt megtalálhatók. A témák a rakományjegyzékektől az erotikus élcekig terjednek. Az írást a latin ábécé mellett és azzal felcserélhetően használták, olykor magának a latin nyelvnek a lejegyzésére is.

Pontosan így néz ki a hétköznapi írásbeliség bármely társadalomban, nem pedig elzárt szent kultuszként.

Két technikai részlet még egyértelműbbé teszi ezt. Először is, a bot nélküli rúnák (Hälsinglandból származó radikális gyorsírás, amely szinte minden betűről elhagyja a függőleges szárat) csak akkor működnek, ha az olvasó olyan folyékonyan olvas, hogy nincs szüksége formai támaszra. A gyorsírás gyakorlott olvasóközönséget feltételez, nem maroknyi beavatottat.

Másodszor, a rövidágú változat pontosan azért jött létre, mert a fa rostjai felhasadnak a mély ferde vágások mentén. Egy olyan írásrendszer, amely olcsó eldobható anyagra optimalizált hétköznapi kurzív formát fejleszt ki, mindennapos használatban van.

Mindez nem jelenti azt, hogy a rúnákat soha nem használták rituális célokra. A björketorpi átokkő valóságos emlék. Azt viszont bizonyítja, hogy a mágikus alkalmazás csak részeset volt, nem pedig az ábécé létezésének célja.

Maeshowe és mások emlékműveinek összefirkálása

A spontán rúnahasználat másik hatalmas csoportját a graffitik alkotják, amelyek legszebb példányai az Orkney-szigeteken maradtak fenn.

Maeshowe egy neolitikus folyosósír, amely már háromezer éves volt, amikor a 12. században északi utazók betörtek oda. Mintegy harminc feliratot hagytak a köveken: ez a legnagyobb rúnagraffiti-gyűjtemény Skandinávián kívül.

Tartalmuk megfelel a szokásos graffitiknek: történetek elrabolt kincsekről, dicsekvés, hogy e rúnákat a nyugati óceán legkiválóbb rúnakarcolója véste azzal a fejszével, amely kioltotta egy megnevezett férfi életét, megjegyzések egy helyi nő szépségéről és puszta névjegyek a jelenlét bizonyítására.

A konstantinápolyi Hagia Szophia graffitije pontosan ugyanebből az indíttatásból született az északi világ túlsó szegletében: egy részben olvasható név, amelyet leggyakrabban Halfdannak olvasnak, és amelyet a varég testőrség egyik harcosa karcolt a márvány mellvédbe.

Az emberek pontosan ugyanazokért az okokért karcoltak rúnákat, mint amiért ma firkálnak a falakra: hogy kijelöljék a tulajdont, rögzítsenek egy egyezséget, gúnyolódjanak vagy egyszerűen megmutassák, hogy ott jártak.

Miért hallgatnak ezekről a forrásokról

Világos oka van annak, hogy a bryggeni leleteket ritkán említik a népszerű rúnakönyvek, és ez nem az ismeretek hiánya: a kutatási eredményeket rég publikálták és a szakma jól ismeri őket.

Az ok az, hogy ez a leletanyag pontosan olyan módon hétköznapi, ami felbecsülhetetlen értékűvé teszi. Egy fapálca azzal a szöveggel, hogy Gyða üzeni, hogy menj haza, nem segít azoknak, akik ősi misztériumok kincseskamráját látják a rúnákban. Egy jégről szóló verssor hangulatos; egy vásárlási elismervény nem az.

Ennek eredménye egy hatalmas, józan tényanyag, amely összeférhetetlen a rúnák rejtélyeiről szóló mesékkel, ezért egyszerűen átsiklanak felette.

Aki fel akarja mérni egy rúnatitkokról szóló elmélet komolyságát, megkérdezheti, mit kezd az elmélet a bryggeni fapálcákkal.