Idad

A magánhangzó-glossza, amely beválik

Az öt magánhangzó neve közül egyik sem kapcsolható teljes bizonyossággal őshonos fához, és az Idad áll ehhez a legközelebb.

Etimológiája már nem fejthető vissza: nincs megbízható levezetése az idad szónak, és az Edadhoz hasonlóan alakját talán szomszédjához igazították. Ám az Edaddal ellentétben a kenningek teljes mértékben támogatják a glosszát. A sinem fedo (a fák legöregebbje) és a caínem sen (az ősök legszebbike) egyaránt roppant magas kort ír le, és a fák hagyománya az ibar, azaz a tiszafa szót rendeli hozzá.

Ez igen ritka összhang a magánhangzók sorában, és épp ezért tekintik az Idadot sokkal nagyobb bizonyossággal tiszafának, mint amennyit a nyelvtudomány önmagában indokolna. A név maga nem képes igazolni; a kenningek és a glossza egyezése a legmeggyőzőbb támasz.

A fák legöregebbje, szó szerint

A sinem fedo nem költői túlzás. A tiszafa vitán felül a leghosszabb életű fa egész Európában.

Nagy-Britanniában és Írországban több példány igazoltan meghaladja az ezeréves kort, s némelyik becsült kora eléri a kettő-háromezer évet is. Nem határozhatók meg évgyűrűszámlálással, mivel az idős tiszafa gesztje idővel teljesen elkorhad, s a fa pusztán a külső kéregrétegre támaszkodva él tovább. Egy ősi tiszafa odvas törzse tehát egyáltalán nem annak a jele, hogy a fa haldoklik.

A tiszafa templomkertekhez fűződő szoros kapcsolata ebből az ellenálló képességből fakad. Gyakran megfigyelhető, hogy a falusi temetők tiszafái idősebbek a mellettük emelkedő templomoknál; az általános következtetés szerint a fa már jóval a keresztény templom felépítése előtt szent helyet jelölt. Ez a feltevés ésszerű, noha nem jelent régészeti bizonyítékot a hely eredeti rendeltetésére.

A caínem sen kifejezést érdemes figyelmesen olvasni. A sen szó öreget jelent, s éppúgy vonatkozik idős emberekre, mint ősi tárgyakra; a szófordulat így túlmutat a növényvilágon, s az ősök felé fordul. Az ősök legszebbike olyan tiszteletteljes dicséret, amellyel egy nagyra becsült öregembert illetnénk.

Öt rovás és a végpont

Az Idad öt rovásból áll, amelyeket merőlegesen vágtak át a törzsvonalon: ez a legnagyobb szám az utolsó helyzetben, s így az utolsó betű, amelyet ez az írásrendszer létrehozhat.

Az ábécé az emberi látás törvényszerűségei, nem pedig misztikus titkok miatt ér itt véget. A mennyiségek közvetlen, számlálás nélküli felismerésének képessége (subitising) felnőtteknél legfeljebb négy vagy öt jelig terjed. Hat párhuzamos vonást már tudatosan kellene számlálni, ami meghiúsítaná a kőoszlopok éléről gyorsan leolvasható írás célját.

Négy helyzet szorozva öt vonással húsz betűnél zárja le az alapkészletet, ezért az Idad után következő betűket más módon kellett megalkotni. A később hozzáadott forfeda betűk összetett formákat (hurkokat, kereszteket, rácsokat) öltenek, pontosan azért, mert az egyszerű, számolható vonások rendszere elérte a korlátait.

A huszadik betű tehát az a pont, ahol a formai elgondolás a saját határába ütközik, s mélyen találó, hogy az ezen a záróhelyen álló jel az ember által ismert legöregebb élőlényt jelöli.

A másik tiszafabetű

A germán rúnaágak szintén szenteltek egy betűt a tiszafának, és a két hagyomány összevetése felettébb tanulságos.

Az idősebb Futharkban az Eihwaz rúna a tiszafáról kapta a nevét, s az utódjához, az Eoh-hoz írt óangol rúnaköltemény érdes kérgű, a földben szilárdan megülő, gyökereivel támasztott fát ábrázol: pontos megfigyelése ez a külső héjon élő odvas fatörzsnek.

Mindkét ábécé egymástól függetlenül ugyanazt a tulajdonságot vette észre ugyanabban a fában: azt a képességet, hogy messze túléljen azon a ponton, ahol minden más életforma elenyészett volna.

A skandináv hagyomány hozzáad egy éles vonást, amelyet az Idad nem ismer. A tiszafa szinte minden részében mérgező, s ez a legjobb íjfa; a rúnához fűzött izlandi kenning a bendr bogi, azaz a feszülő íj. Ezzel szemben az ír kenningek megmaradnak az idő múlásánál, s sem mérget, sem fegyvert nem említenek.

Ez valódi különbség a hangsúlyokban: Írország tiszafabetűje a tiszta időről beszél; a skandináv betű viszont a hadviselés mesterségével fonja össze az időt.

Az értelmezésben

Az Idad azt jelképezi, ami legelőször itt volt, és ami legutoljára is talpon marad.

Egy kirakásban a tartós, ősi alapra mutat rá: a hagyományra, a családi vérvonalra, az ősi egyezségre vagy arra a személyre, aki megelőzi a jelenlegi helyzetet, és túl is fogja élni azt. Időléptéke nem emberi, s az időre vonatkozó kérdésekben igen hosszú távlatokat jelez.

A caínem sen közvetlen ősi jelleget kölcsönöz neki. Ez az örökölt, s nem az újonnan alkotott dolgok betűje, valamint azoké az embereké, akik előttünk jártak az úton.

Helyzete szintén döntő jelentőségű. Az Idad a záróbetű, az ötödik rovás, a rendszer által megszámlálható dolgok vége. Egy sorozat teljes befejezettségének tiszta érzetét hordozza: nem pusztulás értelmében vett véget jelent, hanem azt a pontot, ahol egy szerkezet maradéktalanul kiteljesedett, s a továbbhaladás már más megközelítést kíván.

A modern könyvek Robert Graves hatására gyakran kötik a tiszafát a halálhoz és az újjászületéshez. Az ősi kenningek azonban a korról és a származásról szólnak, s ezt a különbséget érdemes megőrizni: azért dicsérik a tiszafát, mert kiállta az évszázadok próbáját, nem pedig azért, ahogyan elenyészik.