Dzsótisa (védikus asztrológia)

A Véda szeme

A dzsótisa elnevezése a szanszkrit dzsjóti szóból ered, amely fényt, ragyogást és égitestet jelent. Egyike a hat Védángának, a Védák tanulmányozását és rituáléit segítő járulékos tudományoknak; a hagyomány a Véda szemének nevezi, mivel ez mutatta meg a papoknak, mikor végezhető el szabályosan egy-egy szertartás. Kezdetben szakrális naptárként működött. Mintegy háromezer év alatt teljes értékű matematikai csillagászattá alakult, és vele párhuzamosan olyan születési asztrológiai rendszerré fejlődött, amelyet Dél-Ázsiában ma is mindennap gyakorolnak. Alapvetése szerint az idő pillanatai nem csupán mennyiséggel, hanem minőséggel is bírnak, és az égbolt rendje visszatükröződik az egyéni emberi élet rendjében.

A Védánga Dzsótisa és az ötéves juga

A legkorábbi fennmaradt értekezés a Védánga Dzsótisa, amelyet a hagyomány Lagadha bölcsnek tulajdonít, és amely két változatban maradt ránk: az egyik a Rigvédához, a másik a Jadzsurvédához kapcsolódik. A ma ismert szöveget a kutatók általában a Kr. e. utolsó századokra datálják, ám a benne rögzített napfordulók – a téli napforduló a Sravishtha naksatra kezdetén, a nyári pedig az Ashleshában – nagyjából a Kr. e. 1400 és 1200 közötti égboltnak felelnek meg. Egyes kutatók még korábbra helyezik ezt a megfigyelést, bár ezt a nézetet kevesebben osztják.

A mű nem születési horoszkópok kézikönyve, hanem szertartási naptár. Egy ötéves ciklust, a jugát írja le, amely 1830 polgári napot, 62 szinodikus hónapot, a Hold 67 sziderikus keringési hónapját és 1860 tithit (holdnapot) foglal magában. Mivel a holdév nagyjából tizenegy nappal rövidebb a napévnél, a naptár hozzávetőleg harminc hónaponként egy teljes hónappal lemaradna az évszakok mögött. A juga úgy hidalja át ezt a rést, hogy minden ötéves periódusban két szökőhónapot (adhikamásza) iktat be. Ugyanez az ötéves juga bukkan fel Kautilja Arthasásztrájában, az indiai állambölcseleti alapműben is, ahol az államigazgatást és a mezőgazdasági évet szolgálta.

Görög, babiloni vagy indiai?

Az a kérdés, hogy az indiai csillagászat miként jutott el ettől a korai naptártól a Kr. u. 1. évezred kifinomult bolygómodelljeihez, a tudománytörténet egyik legrégebbi vitája. David Pingree amellett érvelt, hogy a döntő elemek kívülről érkeztek: babiloni aritmetika és görög geometria formájában, amelyeket olyan szövegek közvetítettek, mint a Javanadzsátaka („A görögök mondásai” – amelyet Javanésvara fordított szanszkritra Kr. u. 149-ben vagy 150-ben, majd Szphudzsidhvaja foglalt versbe 269-ben vagy 270-ben), valamint az elveszett Romaka Sziddhánta. E felfogás szerint maga a születési horoszkóp az aszcendenssel és a házakkal együtt hellenisztikus eredetű átültetés. Más kutatók, köztük Yukio Ohashi és Subhash Kak, nagyobb hangsúlyt fektetnek a védikus matematikával való folytonosságra, hivatkozva a Sulba-szútrák tűzoltárainak geometriájára, valamint a korai napfogyatkozás- és holdcsomópont-megfigyelésekre.

Bizonyos mértékű kölcsönzés nem vitás. A szanszkrit asztrológia tele van görög jövevényszavakkal: hóra, kendra, trikóna, apoklima és maguk a zodiákus jegyek görögös elnevezései. Varáhamihira a 6. században úgy fogalmazott, hogy a görögöket, jóllehet idegenek, úgy kell tisztelni, mint a látó bölcseket, mert e tudomány szilárdan megalapozott volt náluk. Mindaz azonban, ami a kölcsönzést követte, már ízig-vérig indiai módon alakult, és az így létrejött szintézisnek nincs közvetlen párja sehol máshol a világon.

Bagdad és al-Bírúní

A tudásáramlás az ellenkező irányba is megindult. A 8. században egy indiai küldöttség szanszkrit sziddhántát vitt a bagdadi abbászida udvarba, amelyet Ibráhím al-Fazárí Zídzs al-Szindhind címmel fordított arabra – ez minden bizonnyal Brahmagupta munkájának egy változata volt. Ezt követően Muhammad ibn Músza al-Hvárizmi saját csillagászati táblázataiban ötvözte az indiai és a görög eljárásokat, és ugyanezen az útvonalon jutottak el az indiai számjegyek Európába is. Három évszázaddal később a perzsa tudós, al-Bírúní éveket töltött Észak-Indiában, megtanult szanszkritul, és 1030 körül megírta monumentális művét, az Indicát. Kimerítő részletességgel fordította le és magyarázta az indiai csillagászati szabályokat, mélyen csodálta Árjabhata és Brahmagupta felismeréseit, és kíméletlenül rámutatott arra is, hol tévedtek véleménye szerint az asztrológusok.

Gnomonok, vízórák és verses számkódok

A korai csillagászok egyszerű eszközökkel dolgoztak, ám rendkívüli gondossággal. A sanku, egy függőleges elefántcsont vagy fém gnomon, árnyékának hosszából megadta a fő égtájakat, a helyi földrajzi szélességet és a pontos nappali órát; a napéjegyenlőség idején mért déli árnyék (palabha) minden város alapvető földrajzi állandójának számított. Éjszaka a ghati yantra mérte az időt: egy apró réztál, amelynek az alján apró lyuk volt, egy vizesmedencében úszott, és amíg lassan megtelt és lesüllyedt, pontosan egy ghati, azaz 24 perc telt el. Az éjszakai időpont pontos ismerete döntő fontosságú volt, hiszen a születési képlet felkelő jegye (lagna) közvetlenül ezen múlt. A későbbi obszervatóriumok armilláris szférákkal (góla jantra), valamint beosztással ellátott gyűrűkkel és tárcsákkal egészültek ki a bolygópozíciók és felkelési idők pontosabb meghatározására.

Nyomtatott táblázatok híján a csillagászat hosszú számsorait fejből kellett tudni. Két kódrendszer tette ezt lehetővé. A bhúta-szankhjá módszerében a számokat olyan szavakkal fejezték ki, amelyek az adott mennyiségben fordulnak elő: a szemek (nétra) a 2-t, a tüzek (agni) vagy a minőségek (guna) a 3-at, a Védák a 4-et jelentették, a számjegyeket pedig az egyesektől felfelé haladva olvasták ki. A katapajádi rendszerben a szanszkrit ábécé minden mássalhangzója egy-egy számjegyet képviselt 0-tól 9-ig, így egy verssor egyszerre értéktáblázatként is szolgált. Mindkét módszer révén a csillagász a fejében hordozhatta az efemeriszeket kötött versmértékben.

A sziddhánták és a három ág

Az 5. századtól kezdve a szakterületet átfogó értekezésekben, úgynevezett sziddhántákban fejtették ki. Árjabhata Árjabhatíjája (499), Brahmagupta Brahmasphutasiddhántája (628) és az évszázadokon át csiszolt Szúrja Sziddhánta adták meg azokat a számítási alapelveket, amelyekre az indiai naptárkészítés ma is támaszkodik. Varáhamihira felosztása, amely a tudományt három fő ágra bontotta, mérvadóvá vált: ganita (matematikai csillagászat), szamhita (mundán asztrológia, időjárás és ómenek) és hóra (az egyén születési horoszkópja).

A sziddhánták geocentrikus világképet írnak le, és a bolygó valódi látszólagos helyzetét úgy számítják ki, hogy a közepes mozgásából indulnak ki. Két korrekció végzi el ezt a feladatot. A manda-korrekció a bolygó saját pályájának egyenetlenségét kezeli: a bolygó közepes hosszúságából levonják a pálya legtávolabbi pontját (mandoccsa), és az így kapott anomáliából adódik a mandaphala, vagyis a középponti egyenlet. A síghra-korrekció a Föld Nap körüli saját mozgásának hatását veszi számításba, amely a földfelszínről szemlélve hurkokban és hátráló (retrográd) szakaszokban mutatkozik meg. A Mars, a Jupiter és a Szaturnusz esetében a síghra-csúcs a közepes Nappal együtt mozog. Mindkét korrekció olyan epiciklusokat használ, amelyek mérete az anomália negyedével együtt változik, és mindkettőt a dzsjá és kódzsjá – a szinusz és koszinusz függvények – segítségével számítják ki, amelyek később arab közvetítéssel kerültek át az európai matematikába.

Ugyanezek a szövegek megbecsülték a bolygók méreteit és távolságait is. A holdparallaxisból a Holdra nagyságrendileg helytálló távolságot kaptak. Ezt követően feltételezték, hogy minden bolygó azonos lineáris sebességgel halad, így az az égitest, amely lassabban szeli át az eget, szükségszerűen távolabb van. Az ebből következő abszolút távolságok ugyan tévesek voltak, ám a modell belsőleg koherens maradt, és a látszólagos átmérők kiszámítását megfelelően szolgálta.

A sziderikus zodiákus és az ajanamsa

A dzsótisa a nirájana, azaz a sziderikus zodiákust alkalmazza: a Kos 0°-a a valóságos állócsillagokhoz van rögzítve, nem pedig a tavaszi napéjegyenlőség pontjához, ahová a nyugati asztrológia trópusi (szájana) zodiákusa helyezi. Mivel a Föld forgástengelye lassan inog, a tavaszpont évente mintegy 50,29 ívmásodperccel nyugat felé vándorol az ekliptika mentén, nagyjából egy fokot téve meg minden 71,6 évben. A két zodiákus közötti, fokozatosan növekvő eltérést nevezzük ajanamsának.

A két rendszer a Kr. u. 1. évezred folyamán valamikor egybeesett, ám a pontos időpont attól függ, melyik csillagot tekintik rögzítési pontnak. Az indiai kormány 1952-ben létrehozta a Naptárreform Bizottságot, amelyet Meghnad Saha asztrofizikus vezetett, csillagászai között pedig ott volt N. C. Lahiri is, azzal a céllal, hogy mintegy harminc regionális naptárat egyetlen egységes nemzeti naptárral váltsanak fel. A bizottság a Csitrápaksa-ajanamsát fogadta el (amelyet ma leggyakrabban Lahiri-ajanamsának hívnak), amely a Spica (Csitrá) csillagot pontosan a 180°-ra, a Mérleg kezdetére helyezi. E meghatározás szerint a két zodiákus 285-ben esett egybe, és 2026-ra az ajanamsa mértéke eléri a 24°13′-et. Egy olyan bolygó tehát, amely egy nyugati horoszkópban a Kos 10°-án áll, a védikus képletben hozzávetőleg a Halak 16°-ára esik.

A Lahiri a legelterjedtebb érték, de korántsem az egyetlen. B. V. Raman ajanamsája az egybeesést 397-re teszi; K. S. Krishnamurti rendszere, amelyet a KP-asztrológiában használnak, 291-re datálja; a Révatí-paksa pedig a Révatí csillaghoz, a zeta Pisciumhoz rögzíti a kört a Halak végén. A választásnak a dzsótisában jóval nagyobb a tétje, mint a legtöbb más rendszerben. A dasa-periódusokat a Hold pontos fokszámából számítják, a felosztott horoszkópokat pedig hosszúsági ívpercek határozzák meg, így akár egyetlen töredékfoknyi eltolódás is hónapokkal vagy évekkel mozdíthatja el a jelzett életeseményeket.

A pancsánga: az idő öt tagja

A pancsánga, amely szó szerint „öt tagot” jelent, olyan hagyományos almanach, amely az egyes napok minőségét írja le. Mind az öt összetevő a Nap és a Hold kölcsönös pozíciójából származik.

• Tithi, a holdnap: a Hold és a Nap közötti távolság minden egyes 12°-os szakasza. Harminc tithi alkot egy hónapot, amely a növekvő, világos félre (sukla paksa) és a fogyó, sötét félre (krisna paksa) oszlik.
• Vára, a hét napja: hét nap, amelyek mindegyike arról a bolygóról kapta a nevét, amely az adott nap első óráját uralja.
• Naksatra, a holdház: az ekliptika 27 egyenlő, egyenként 13°20′-es részre osztva. A Hold naponta nagyjából egy naksatrán halad át.
• Jóga: a Nap és a Hold hosszúságának összege, 27 darab 13°20′-es szakaszra osztva, amely a nap általános hangulatát jelzi.
• Karana, a fél tithi: minden 6°-os naptávolodás. Tizenegy létezik belőlük: négy állandó és hét olyan, amely ismétlődik a hónap során.

Egy ősibb huszonnyolcadik naksatra, az Abhidzsit, amely hozzávetőleg a Bak 6°40′ és 10°53′ közötti szakaszát öleli fel, ma is szerepet kap a rituális időzítésben, és nevét adja a helyi dél körüli Abhidzsit-muhurtának. A prognosztikai gyakorlat a huszonhét csillagos rendszert használja, amely egyenletesen oszlik el a kilenc bolygóúr között, mindegyikhez három naksatrát rendelve. Ezen öt tényező alapján kiválasztani a megfelelő pillanatot: ez a muhurta művészete.

Dasák: hogyan mérjük az időt a horoszkópban?

Míg a nyugati asztrológia az időzítés terén elsősorban a tranzitokra hagyatkozik, a dzsótisa dasákat alkalmaz: olyan bolygókorszakokat, amelyek egymás után hozzák működésbe a születési képletben rejlő ígéreteket. A legfontosabb rendszer a Vimsóttarí, a „120 éves” dasa, amelyet a Brihat Parásara Hóra Sásztra fejt ki. Ennek 120 éve, amely egy eszményi teljes emberi élettartamot jelképez, a hét látható bolygó és a két holdcsomópont (Rahu és Ketu) között oszlik meg meghatározott sorrendben és rögzített időtartamokkal: Ketu 7 év, Vénusz 20, Nap 6, Hold 10, Mars 7, Rahu 18, Jupiter 16, Szaturnusz 19 és Merkúr 17 év.

A születéskori hold-naksatra határozza meg, hol lép be az élet ebbe a sorozatba. Minden naksatrának van egy uralkodó bolygója, és ez az úr vezeti az első nagy korszakot, a mahádasát. Hogy ebből mennyi van még hátra a születés pillanatában, az attól függ, a naksatra 13°20′-éből mekkora utat kell még megtennie a Holdnak: a naksatra felénél járó Hold a korszak felét hagyja hátra. Minden mahádasa aldashákra (antardasa) bomlik ugyanebben a sorrendben; ezek hossza a mahádasa éveinek és az al-úr éveinek szorzata osztva 120-szal. Ezek tovább tagolódnak pratjantardasákra, majd egészen a szúksma és prána dasákig, amelyek már napok és órák szintjén mérnek.

Dzsaimini: jegyek, karakák és árúdhák

A Dzsaimini-szútrák egy második eszköztárat kínálnak, amely egészen más elveken nyugszik. Csara dasája nem bolygók, hanem jegyek szerint halad, és az egyes jegyek korszakának hossza nem állandó; azt úgy kapjuk meg, hogy megszámoljuk a jegytől a jegy urának a születési képletben elfoglalt helyéig tartó távolságot.

Dzsaimini a hagyományos dzsótisa állandó természetes szignifikátorait mozgó jelölőkkel (csara karaka) helyettesíti, amelyeket pusztán az elfoglalt fokszám alapján jelöl ki. A bolygókat aszerint állítja sorrendbe, hogy milyen messzire jutottak el az általuk elfoglalt jegyben, magát a jegyet figyelmen kívül hagyva. Hét vagy nyolc bolygót rangsorolnak attól függően, hogy a Rahut beleszámítják-e:

Az árúdha pada Dzsaimini fogalmi képe arról, miként fest egy adott ügy kívülről szemlélve. Számoljuk meg a jegyeket az adott háztól annak uráig, majd számoljunk el ugyanennyi jegyet az úrtól tovább: ez a ház árúdhája. Az első ház árúdhája, az árúdha lagna azt mutatja meg, hogyan látja az embert a külvilág, szemben az aszcendens fizikai valójával. Ha a számlálás visszatér magába a házba vagy annak hetedikjébe, akkor e pont helyett a tizedik jegyet veszik alapul.

A tizenhat felosztott horoszkóp

A hagyományos születési képlet, a rási vagy D-1, a fizikai testet és az élet nagy vonalait írja le. Részletesebb kérdések vizsgálatára a Brihat Parásara Hóra Sásztra tizenhat felosztott horoszkópot, sódasavargát kínál. Mindegyikük egyenlő részekre osztja a 30°-os jegyeket, minden részhez új jegyet rendel, és a bolygókat egy új keréken rajzolja újra, amely önálló horoszkópként értelmezhető. Bhattotpala a Varáhamihira Brihat Dzsátakájához írt 10. századi kommentárjában hangsúlyozta: az a bolygó, amely a vargák során következetesen a saját vagy exaltációs jegyébe kerül, rendkívüli erőt nyer.

A navamsa (D-9) a születési képlet után a legfontosabb varga. A házasságot és a belső életet vizsgálják belőle, és annak ellenőrzésére szolgál, hogy a rásiban erősnek látszó bolygópozíció a valóságban is szilárd-e. Ha egy bolygó mind a D-1-ben, mind a D-9-ben ugyanabba a jegybe esik, akkor vargóttamának minősül, és rendkívül stabilnak, erősnek tekintik még akkor is, ha a születési képletben elfoglalt helye átlagosnak tűnik.

A skála másik végén a sastjamsa (D-60) áll, amely minden jegyet hatvan félfokos szegmensre szabdal. Az aszcendens nagyjából két perc alatt mozdul el fél fokot, így a megbízható D-60-hoz szinte percre pontos születési idő szükséges. Parásara a hatvan szegmens mindegyikéhez védnöki istenséget rendel: jóindulatúakat, mint Déva, Amrita és Szudhá, valamint fenyegetőeket, mint Ghóra, Dávágni és Kála, az istenségek sorrendje pedig páros jegyekben megfordul. A klasszikus szerzők e horoszkópot tekintik a bolygó végső mérlegének: egy olyan bolygó, amely a rásiban és a navamsában kedvező helyen áll, mégis sérültnek minősül, ha kedvezőtlen sastjamsába kerül.

A bolygók erejének mérése

Annak ismerete, hol áll egy bolygó, csupán a fele az ítéletalkotásnak; a dzsótisa azt is vizsgálja, mennyire erős az égitest, és erre számtani választ ad.

A vimsópaka bala a bolygó méltóságát 20 pontos skálán értékeli a felosztott horoszkópok egy csoportján keresztül. Az egyes vargákban a bolygó aszerint szerez pontokat, milyen összetett kapcsolatban áll az általa elfoglalt jegy urával: 20 pont saját jegyben, 18 nagy barátnál, 15 barátnál, 10 semleges viszony esetén, 7 ellenségnél és 5 nagy ellenségnél. Az összetett viszony a bolygók közötti állandó, természetes barátságokat ötvözi a képlet által létrehozott időleges kapcsolatokkal, mivel az egymástól a 2., 3., 4., 10., 11. és 12. házban álló bolygók időleges barátnak számítanak. A horoszkópokat ezután súlyozzák: a hathoroszkópos modellben a rási a 20 egységből 6-ot visz, a navamsa 5-öt, a drékkána 4-et, a hóra, dvádasamsa és trimsamsa pedig a fennmaradó részt. A 15 vagy annál több pont olyan bolygót jelez, amely képes maradéktalanul beváltani ígéreteit; 10 alatt a korszak általában többet ígér, mint amennyit adni tud.

A sadbala, a hatszoros erő, valami mást mér: a bolygó pozicionális, iránybeli, időbeli és fizikai erejét virúpákban, ahol hatvan virúpa tesz ki egy rúpát.

• Szthána bala, helyzeti erő: a legmagasabb a bolygó pontos exaltációs fokán és a sarokházakban (1., 4., 7. és 10. ház).
• Dig bala, irányerő: a Jupiter és a Merkúr keleten (1. ház), a Nap és a Mars a zeniten (10. ház), a Szaturnusz nyugaton (7. ház), a Hold és a Vénusz a nadíron (4. ház) a legerősebb. A legjobb irányával szemben álló bolygó nem kap pontot.
• Kála bala, időbeli erő: a Holdnak, a Marsnak és a Szaturnusznak éjszaka, a Napnak, a Jupiternek és a Vénusznak nappal ad erőt; figyelembe veszi a holdfázist, és pontokat rendel a születés évének, hónapjának, napjának és órájának uralkodó bolygójához.
• Csestha bala, mozgási erő: a legnagyobb a retrográd mozgású bolygónál, amely ilyenkor a legközelebb áll a Földhöz.
• Naiszargika bala, természetes erő: a fényerő rögzített skálája: Nap 60 virúpa, Hold 51,43, Vénusz 42,86, Jupiter 34,29, Merkúr 25,71, Mars 17,14, Szaturnusz 8,57.
• Drik bala, fényszögerő: hozzáad a bolygót érő kedvező fényszögekért, és levon a kedvezőtlenekért.

A mértékadó táblázatok minden bolygóhoz megadnak egy minimális összértéket, amely alatt az képtelen önállóan kifejteni hatását:

Amikor az öt valódi bolygó (Mars, Merkúr, Jupiter, Vénusz és Szaturnusz) közül kettő egyetlen fokon belülre kerül egymáshoz, bolygóháborúról (graha juddha) beszélünk. A szövegek eltérnek abban, ki a győztes. A Szúrja Sziddhánta az északabbra álló bolygónak adja a győzelmet, míg Varáhamihira a fényességet és a látszólagos méretet is mérlegeli. A vesztes átadja erejét a győztesnek, és saját dasája során küzdenie kell az általa uralt házak védelméért.

A bolygók állapotokkal (avaszthákkal) is rendelkeznek. A báládi avaszthák öt hatfokos szakaszra bontanak egy jegyet, a bolygót csecsemőként, ifjúként, felnőttként, öregként vagy halottként értelmezve (a sorrend páros jegyekben megfordul), így jelezve, hogy keveset, sokat vagy szinte semmit sem képes adni. A bonyolultabb sajanádi avaszthák, amelyeket a naksatrából, a navamsából és az aszcendensből képeznek, a bolygót alvóként, étkezőként, gyülekezetben ülőként írják le, ami a korszakának alapvető hangulatát színezi.

Astakavarga: a tranzitok számtana

Az astakavarga, a nyolcszoros felosztás, a dzsótisa eszköze a bolygóátvonulások (tranzitok) minősítésére. A pusztán a Holdtól számított tranzit figyelmen kívül hagyja a képlet többi részét; az astakavarga egyszerre nyolc vonatkoztatási pontból – a hét bolygóból és az aszcendensből – értékeli az egyes jegyeket. Minden bolygóra a klasszikus szabályok rögzítik, hogy a nyolc ponttól számítva mely jegyek számítanak kedvezőnek. Minden kedvező állás egy pontot ér; a regionális hagyományok eltérnek abban, hogy ezt ponttal vagy vonallal jelölik, a modern szoftverek pedig bindunak nevezik.

Minden jegy további nyolc 3°45′-es kaksjára oszlik, amelyeket a leglassabbtól a leggyorsabbig uralkodnak a bolygók: Szaturnusz, Jupiter, Mars, Nap, Vénusz, Merkúr, Hold és az aszcendens. Egy átvonuló bolygó csak akkor hoz jó eredményeket egy kaksjában, ha az adott kaksja ura maga is hozzájárult egy ponttal a jegyhez.

A nyolc táblázat összeadása adja a szarvastakavargát, amelynek végösszege kivétel nélkül mindig 337 pont – ez a számítás beépített ellenőrző mechanizmusa. A tizenkét jegy mellett az átlag nagyjából 28 pont; az ennél jóval magasabb pontszámú házak erősek, a jóval alatta maradók pedig azok a területek, ahol a nehéz tranzitok érezhetően megterhelik a szülöttet.

A pontosabb időzítéshez a pontszámokat kétszer redukálják. A trikóna sódhana (trigonális redukció) minden elem három jegyét veszi, megkeresi közöttük a legkisebb értéket, és ezt mindháromból levonja; ha a három közül az egyik már eleve nulla, az adott trigonhoz nem nyúlnak. Az ékádhipatja sódhana (egyeduralmi redukció) ezután a két jegyet uraló bolygókat kezeli, hogy egy uralkodó hatása ne számítson kétszer. Az egy-egy jegyet uraló Nap és Hold mentesül ez alól.

A redukált számokat ezután megszorozzák. Minden jegy saját szorzóval bír (rási gunakára: a Kos 7, a Bika 10, a Halak 12 többek között), és minden bolygó szintén rendelkezik saját szorzóval (graha gunakára). E szorzatok összege adja a sodhja pindát, egyetlen mérőszámot, amely a bolygó súlyát jelzi a horoszkópban. A klasszikus szövegek olyan képletekben alkalmazzák ezt, amelyek 27-tel osztanak és a maradékot naksatraként értelmezik, majd figyelik a Szaturnusz vagy a Jupiter áthaladását e naksatrán és annak trigonjain. A Brihat Parásara Hóra Sásztra ilyen képletekkel vizsgálja az apára, a gyermekekre és az élettartamra vonatkozó kérdéseket.

A számítás hagyománya

Kevés jóslási rendszer követel meg annyi számtani műveletet művelőitől, mint a dzsótisa. Lagadha ötéves jugájától és a Szúrja Sziddhánta epiciklusaitól a sadbala-pontszámokon, a felosztott horoszkópokon át a redukált astakavarga-táblázatokig a dzsótisa szabályok, kommentárok és korrekciók révén gyarapodott, és számait verses formában örökítette tovább. Értékeit mindig a látható csillagokhoz kötötte, igazítva az ajanamsát a napéjegyenlőségi pont vándorlásához, és sok asztrológus még ma is olyan táblázatokból állítja fel a képleteket kézzel, amelyekben felismerhetően Brahmagupta munkája él tovább. Ebben az értelemben nevezik művelői mindmáig a fény tudományának.